azért régen volt már ilyen, hogy így éreztem magam.

túl vagyok telítve érzésekkel, gondolatokkal, egész nap megállás nélkül zakatol az agyam, akár egy transzszibériai vasútvonal. nem is tudom, hogy tudnám ezt a sok mindent veletek megosztani, de igyekszem lépésről-lépésre körbejárni gondolatfüzérem egyevelegét. először legyen elég annyi, hogy boldog vagyok, úgy érzem végre van értelme az életemnek, és ezt szeretném így folytatni. örüljetek a boldogságomnak, sokat kellet szenvednem érte... :)

Reggeli rohanás, de persze én vagyok ott először, mindenki más késik. na igen, nem csak más időzóna, máshogy is gazdálkodnak az idővel:P összegyűlik a csapat, irány a sebészet. természetesen csoportkép itt, ott, amott, mert mindenki haza akarja küldeni anyunak és apunak a szép kis köpenyes képeket, hogy úgy tűnjön csinálunk is valamit.

főorvos bácsi tökéletesen beszél angolul, végre egy jó jel. beszélgetés, bemutatkozás, majd elirányítás "Dr John"-hoz (még mindig nem tudom hogy kell leírni a nevét, de tudom hogy így kell ejteni -- elmesélte miután le Dr Chon-oztam a műtőbe...). Természetesen (itt kisértetiesen kezdett a magyar gyakorlatokra hasonlítani a napom) műtőben volt, várni kellett rá, de jön nemsoká. 10 perc, 20 perc, 30 perc, de hopp egyszer csak megjött. Ő is beszél angolul, remek. Kaptunk műtősruhát (végülis csak 7 napig hordtam utána, azért van most már új mert elvitték az öltözőből), elmagyarázta mi a szitu, majd elküldött minket ebédelni hogy másnap szívesen lát.

Este olcsó de nem kicsit finom vacsi a "Pidematik"-ban. 4. kedvenc hely idáig a listán:D Majd egy random vizipipa; és egész este török teát ittam, mert nem kicsit finom. Hazaséta, alvás.
 

...avagy a városka neve ahova vasárnap látogattunk tengepartozni.
bár nem szeretek napozni, tengerben úszkálni, és kifejezetten utálom amikor még a fülemben is homok van, a nem kicsit szép tenger láttára még én is fürödtem.
megismerkedtem a pidével, illetve a török itallal, a rakival. ánizsból készül, gyakorlatilag olyan mint az ouzo. törökék óva intettek minket, hogy nagyon erős (szerintük 90%, szerintem azért menjenek a gyógyszertárba avagy látszik hogy nem isznak), de mi hősiesen letoltuk tisztán a vodka erősségű italt szemrebbenés nélkül. néztek nem kicsit.

ez volt az a nap amikor rájöttem, hogy ha alkoholt akar az ember, a cseheket kell követni ^^

hazabuszozás, este lent a parkban csövezés, de marcika komoly leendő doktorbácsi, nem ment sörözni, elment aludni hogy másnap friss lehessen a kórházban.
 

ízek, imák, szerelmek.

ismerkedés, ami ugye ilyen helyzetekben létszükséglet.

egyik kedves kollégának az az ötlete támadt szombat délután, hogy mi lenne ha csinálnánk egy "tea party"-t. kipás (tescós) tea, vízforraló, papírpoharak -- én pedig bedobtam az ötletet, hogy akkor már legyen starbucks-os, rajzoljunk meg írkáljunk a poharakra. hát ezzel valahogy sikerült mindenkinek felkelteni az érdeklődését, mindenkiből előbújt az 5 éves kisgyerek, kidugott nyelvvel készültek a nagyszerű alkotások.

a legviccesebb és legmegdöbbentőbb momentum viszont az volt, mikor biztonsági fiúcska (nem szeretjük őket) közölte, hogy nem maradhatunk a konyhában, mert ugye ez fiú ház, ide a lányok nem jöhetnek. ennek örömére bemásztunk a "közösségi kajáldába", ahol senki nem zavarta a szórakozásunkat. az épület a campus része, sok-sok asztallal, kényelmes székekkel, és büfé is van, de még nem tudom hány pontos. valamelyik nap nagyon le kéne már tesztelni:D szóval kezdésnek nagyon nem volt rossz mit ne mondjak :)

12:36, kopogtatnak az ajtón. energiám nincs megmozdulni, visszajön később gondoltam. hatalmas dörömbölés, lemászok az emeletes ágyról, kinyitom az ajtót, macedón srác tudni akarja hova lett mindenki. mondom fogalmam sincs. elmegy, marcika ébredezik, fél óra múlva útnak indulok hogy a nem kicsit korgó gyomromat megtöltsem valamivel. csatlakoztam a két macedón sráchoz, mostmár nevükön is nevezhetjük őket: Igor és Gorjan. imádom őket :D na meg az akcentusukat. természetesen meki, mcchicken és kóla. majd kiderül hogy váááó itt van egy literes kóla is, akkor persze már mindegy volt. jajj és fán fekt: a meki egy hatalmas bevásárlóközpont közepén van, "bornova fórumnak" hívják, erről lesz külön bejegyzés, de maradjunk annyiban hogy nekem ez a mennyország -- p&b és bershka egymás mellett, starbucks, harangtornyos zara. ugye? szerintem is.

majd összefutunk Gururral, az itteni főmuftival, akivel én még nem találkoztam. elvitt megcsinálni a sim kártyámat, mert természetesen isztambulban félre írták a születési dátumomat és így letiltottak volna két hét múlva. 2 napi telefonálás árán sikerült elintézni szerencsére. majd utána bevásárlás a kipában (itt így hívják a tescót), a későbbiekben ennek nagy jelentősége lesz. itt találkoztunk még több emberrel, és persze a törökök mindent meg akartak vetetni velünk. kóstoljuk meg ezt a csokit azt a csokit ilyen gyümölcs olyan gyümölcs, mondom gyerekek slow down, van erre még 4 hetünk...szállásra vissza, készülődés az esti programra, avagy az első igazi nap izmirben.

megvettük a kis mágneskártyáinkat, ami jó buszra metróra hajóra, nem értem pesten ilyet miért nem lehet. majd metróval irány a belváros -- hát gyerekek, mit ne mondjak, nem gyengén jó hely:D gyönyörű napsütés, tengerpart, hegyek, parti sétány, végignéztünk a naplementét ami az előző esti repülős afférom után elég nagy kárpótlás volt azért :) majd bemásztunka  városba, nem kicsi nyüzsi volt. mindenhol emberek, sárga taxik, kiülős helyek ameddig a szemed ellát. elvittek az egyik kedvenc éttermükbe, és hát hmm -- inkább nézzétek meg a képet :D jajj és mondanom se kell hogy alig fizettem érte valamit...még a végén felszedek pár kilót (bárcsak úgy lenne). a vacsora remek volt, remek társaság, fantasztikus hangulat az étteremben, jobb nem is lehetett volna. kaptunk "kék szemet" is hogy védjen minket^^ ide még vissza fogunk menni azt hiszem. vacsora utána séta haza a városon keresztül, gyönyörű nyári este, kellemes levegő, el tudjátok képzelni:D bár a metróra 18 percet vártunk, közben többen el is aludtak, azért mégis csak éjfél volt már :D metrózás, séta haza, jóéjtzuhany --

leszálltunk, végre kiléptem a gépből, és az isztambuli reptér őrületében találtam magam. hát nem tudom mekkora is igazából, maradjunk annyiban hogy a mosdó nagyobb mint ferihegy:D bocsánat LF reptér. viszont állati szépen néz ki. minden üveg, csillog-villog, tisztaság van, és lehet látni ahogy a nagy gépek majdnem legyalulják a kicsiket, mégiscsak törökök vezetik :D

szóval az érkezési szint gyakorlatilag egy hatalmas folyosó. sétáltam-sétáltam és még mindig sétáltam, okosan követve a "visa" és "baggage claim" nyilakat. nem is volt baj, szépen beálltam a kilómétereken át kanyargó sorba a határátlépéshez, majd 5 perc után rájöttem hogy ja, nincs vízumom xD visszamentem a kis ablakocskához, fizettem, megkaptam a matricámat és visszaálltam a sorba. hálistennek akkor szállt le az emirates, voltak arabok is az amerikaiak és európaiak mellett, színes volt a paletta, nem volt pofám fényképezni. cask 5 embert küldtem el a fenébe amikor bevágtak elém hogy "10 perc múlva megy a csatlakozásuk" -- hiába mondtuk nekik többen hogy már úgysem érik el. nem baj, addig is telik az idő. határátlépés pipa, akkor keressük meg a bőröndöt. érkezési csarnok 4-es szalag, végülis már csak az enyém meg egy másik bőrönd keringtek boldogan a szalagon. na igen, majd ezután a nap tetőpontja: kilépsz a 4 méter széles ajtón ahol vár egy fél focipályányi tömeg a szép kis papírtáblákkal:D menő voltam, leráztam mindenkit. gyorsan pénzváltás (jajj mert ugye otthon nem lehet lírát venni) majd sim-kártya vásárlás és akkor séta a belföldi terminálra. lépcső, lépcső, folyosó folyosó hátán 23 kiló bőrönddel. plusz 2 centi bicepsz. ekkor láttam meg a másik őrületet:D (mindenközben a jobb kontaktlencsém fogta magát és csak úgy kiesett, ettől kezdve félig vak voltam csak hogy fokozzam az izgalmakat).

emberek-emberek hátán, minden repülő késik, jólesz-gondoltam magamban xD gyorsan kerestem valami helyet hátha van wifi. van persze, vettem is egy kávét, csak azt felejtették el kiírni/említeni hogy egy heti pénzem ráment volna a wifire. kávé lehúz, inkább megkerestem a check-in pultot és előtte ácsorogtam, úgy is már csak 20 perc volt nyitásig. fiatal francia srác 3 bőrönddel kérdezi hogy "pegasus airlines?" visszakérdezek hova megy majd ding kinyit a pult. néni közli velem hogy 7 kiló túlsúly, marcika elé rakja a papírt hogy ja főleg hogy 10 kiló pluszt vettem jajj és még előre foglalt helyem is van. egy "sorry" közepette fél perc múlva meg is volt a beszállókártyám. ellenőrzés, pittyegek, tipi tapi semmi gáz bent is voltam semmi perc alatt a terminálban. megkerestem a kapumat, leültem, nagylevegő, kiöntöttem az izzadtságot ami a cipőmben felgyülemlett, és akkor találjuk ki mit csinálunk másfél órán keresztül...

megnéztem mindent boltot, kávézót, leültem hallgattam zenét, felálltam, sétáltam, néztem kint a gépeket (ez legalább megnyugtatott), leültem, megint bolt bla bla bla -- majd a megváltás. késik fél órát a gépem jeeee. késik 45 percet jeeee. na ekkor mondtam hogy "irány a starbucks, caffe americano". sétálok vissza a kapuhoz, közben a kávé felét magamra öntöm, majd még egy kedvesség: másik kaputól indul a gép. sebaj marcika boldog, marcika örül, ez volt negyed 9kor (ugye 8kor indultunk elvileg). szóltam a kb alvó francia fiúcskának hogy hello nem kéne itt maradni. megjött a gép végre fél9 körül, kiszálltak, beszálltunk -- emergency exit. az a két szó, amikor nem is attól parázok hogy lezuhanunk, hanem hogy a fenében nyitom ki ha gáz van? miattam fog mindenki meghalni. hálistennek a 2 méter magas 150 kilós szomszédom láttán megnyugodtam. mondom egy "go ahead"-del lerendezem ha para van. persze a naplementét pont lekéstem (azért is vettem az esti 8 órás járatra jegyet mert pont szép lett volna), de azért így se volt csúnya. gyors repülő utacska, semmi extra nem történt. reptér, csomag megvan (2-es szalag:P), na és akkor challenge: találjuk meg a 204-es buszt.

jó megsúgták előre merre keressem. semmi tábla, de a megérzésem hálistennek bejött. leültem, volt 20 percem. eltévedt kutyák, cigiző emberek mindenhol (féltem hogy felgyújták a repülőteret vagy a hajamat) kicsi balkán fíling, megütött egy kis félelem, de nem, marcika ügyes okos nem lesz semmi baja. megjött a busz, felmásztam a bőrönddel. vicces volt, ekkor már a kezemet se tudtam felemelni xD "one ticket to bornova metro please" sofőr lekiabál  egy csávónak, aki visszakiabál hogy "6,50" mondom remek kommunikáció:D buszút, kis para de ugye úgy is a végállomásig megyünk. egy laza bal kanyarnál majdnem elvitt minket egy teherautó, dudálás, káromkodás, imádtam :D főleg este 11-kor. na de leszálltam végre, egy helyen kanyarodtam csak rossz felé (jajj mert hogy volt előre videó hogy merre menjünk), újratervezés, megérkezés a szállásra. bejártanál biztonsági emberre nagy mosoly, majd ő "turkmisc?" mondom jah. passport és társai, legalább angolul tudott. kaptam mágneskártyát, elkisért a házhoz, ott egy másik csávótól kaptam kulcsot. közben találkoztó bár emberrel akik már ott voltak, mindenki édes aranyos. felcipeltem a 3.ra a bőröndömet (éjfél is elmúlt már, képzelhetitek azt a szenvedést:D) -- nekimentem mindennek, ajtónyitás, ajtó zárva (belülről:P). természetesen szobacsere mert együtt jöttek miért is ne, saját szoba bőrönd ledob. jól vagyok sms/e-mail/bökdösés, majd lementem még 10 percre spanolni, aztán nagy zuhany és szunya -- szombat fél1kor keltem kopogtatásra, a történet innen folytatódik..

na szervusztok!

úgy döntöttem egyszerűbb ha szavaimat blog formátumba öntöm. remélem majd meglátjátok miért:D szóval mint azt sokan tudjátok, pénteken jöttem izmirbe, éppen itt ücsörgök a szobámban, joghurtot, gyümölcsöt és péksütit eszek (ezeknek a későbbiekben nagy jelentősége lesz) és gondolom kitaláltátok hogy a laptopomon írok...

na de akkor térjünk a lényegre, hogyan is sikerült az utazás...

csütörtökön délután hazavágtattam, bevásároltam apuval, összepakoltam és egyebek. nem akartam sok cuccot bepakolni, aminek természetesen az lett a vége, hogy péntek reggel indulás előtt még gondolkodtam mit kéne kiszedni mert nehéz a bőrönd:D na de a kezdeti nehézségek után irány lisztferihegy a családdal. 2B, check-in nyitásra várva azon gondolkodtam, hogy apum kártyáját lehúzom az american airlines irodában és inkább csatlakozom a szimpatikus new york-ba utazókhoz. na de aztán meggondoltam magam, kinyitott a check-in, szépen odasétáltam. bevágtam egy idős csoport elé, akiknek arról nem volt fogalmuk mi az a beszállókártya, a maléves kedves kis hölgyek próbálták útba igazítani őket. egy pár volt előttem, a csávó próbálta elmagyarázni nekik hogy az "online check-in" azt jelenti hogy kinyomtatott beszállókártya kell, és közben rám mutogatott hogy "like the gentleman there" -- mondom remek, öregszem. nem para, bőrönd feladva, és mivel sok járat indult gondoltam jobb lesz inkább a terminálban csövelni. puszi-pacsi a családnak - természetesen végignézték ahogy a biztonsági ellenőrzés előtt a szalagoknál szlalomozok, minden kanyarnál még egy integetés, még egy mosoly '-.- nem para, megint egy bevágás egy bamba csávó elé, és terminál. itt semmi extra, costás kávé, facebook, egyebek, majd pisi és irány a kapu. buszos kapu, nem para, 20 percet álltam sorban miközben leendő utastársaimat meglehetősen nagyra nyílt szemekkel bámultam. mit ne mondjak, féltem:D nempara. busz, repülő és akkor a történet folytatódik --

azzal a malév géppel repültem, amin a kis EU elnökséges matrica van, sejtettem hogy ez nem jó jel :D felszálltam, megkerestem a helyemet (5F) majd mikor megláttam, hogy gyakorlatilag egy egész török család ült már a helyeme, megijedtem:D anyuka, sok-sok kicsi gyerek na és persze egy csecsemő. jeeee. elkezdem szépen, nagy mosollyal az anyukának magyarázni hogy a fia ül a helyemen, közben mindenki meg akar lincselni mert késésben vagyunk és persze hogy már csak én nem ülök a helyemen. stewardess sehol, na de ügyes vagyok megoldom. majd apuka: "F?" mondom "yes". ránéz a fiára aki az A helyen ült majd rám én pedig már a kiakadáshoz közeledbe rávágtam egy "it's okay"-t. örültem hogy végre leültem. természetesen ablak nem volt, csak egy fél ablak ami átlógott az előző sorból. nemgáz, de ezért nem kaptok annyi fényképet :D felszálláskor apuka telefonál, kislány középen elfelejtette az övet becsatolni, én pedig már nem tudtam hogy sírjak vagy nevessek. felszálltunk, elindultunk, hálistennek az egész család elaludt egyszerre. sajtos szendvics és kóla (persze hogy nem volt bor :S), kávét inkább nem ittam, mondom hosszú még a nap ki tudja mennyinek kéne helyet hagyni. forgalmi dugó isztambul felett, egy pillanatra kétségbe estem mondom gyerekek, rossz oldalon van a tenger -- jaa nem csak körözünk és ez már a fekete-tenger...ügyes marci. viszont a leszállás kárpótolt, boszporusz, szépen végig a belváros óváros meg minden felett. hát gyerekek, nem egy csúnya hely, ide el kell jönnie velem valakinek. leszállás, mondom ráérek, siessen mindenki, úgyis van 4 órám átszállni... (folytatás innen)